A tavalyi év első felében mozikba került francia filmek közül nem egy komoly pozitív meglepetésselszolgált. Elég csak az Életrevalók (Intouchables, 2011) című alkotást kiemelnem, amely egy csapásra újból a csúcsra juttatta a francia mozifilmek renoméját. A humoron és a romantikán kívül van még egy Franciaországban tradicionálisan erős – ám kevésvé vidám – műfaj; méghozzá a bűnügyi mozi. A Polisse ez utóbbi egy különös darabja. Egy európai néző számára, – aki ilyen jellegű filmek után érdeklődik, – túl idegennek hat a tengerentúli filmgyártás ezen vonulata. Természetesen nem kevés ikonikus jelentőségű munka született az Egyesült Államokban, az viszont tagadhatatlan, hogy az ottani kérdések és az öreg kontinens problémái között nem mindig van átfedés. A francia filmgyártás remekül orvosolja ezt, különutas felfogásának hála olyan oldalát tudja megmutatni a világnak, amely sokunkat érdekel.
Jelen filmünk másképpen közelít a témához, mint azt megszokhattuk például a Halálos közellenség (L'ennemi public n°1, 2008), 36 (Quai des Orfèvres, 2004), vagy A gyűlölet (La haine, 1995) esetében. Nem próbál rendkívül csavaros történetvezetéssel, drámai izgalmakkal, vagy szemkápráztató akciójelenetekkel operálni, egész egyszerűen leplezetlenül elénk tárja a hétköznapi borzalmakat. A film egyébként is önmagáért beszél, dokumentarista stílusa és az ebből fakadó töredezettsége nem hagy esélyt egy teljesebb ív felépülésének. A rendező nem kis rizikót vállalt ezzel a módszerrel, hiszen a hitelesség túlzott hangsúlyozása bizony a befogadhatóság rovására mehet, erősen korlátozva a magyarázó tartalmakat és az is előfordulhat, hogy a nézőre is túl nagy terhet ró ezáltal. Mert itt nem elég csak szörnyülködni, vagy csodálkozni, némely esetben gondolkodni kell – néha nem is keveset.
A Polisse alapkoncepciója, hogy a párizsi rendőrség ifjúságvédelmi osztályának mindennapjaiba nyújt betekintést. Ezt pedig Maïwenn Le Besco rendező egyedi megoldásban kívánta tálalni. A kétórás vetítési idő ugyanis apróbb mozaikokból építkezik, minden egyes darabja egy különálló – de helyenként megrázó és durva– történetet mesél el. Gyermekbántalmazás, családon belüli (nemi)erőszak, szexuális aberrációk és egyéb brutális elemek váltakoznak, színről-színre. Ezek az apró darabok csak annyiban válnak egésszé, hogy az ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport végig ugyanaz marad. A rendőrfilmek tipikus kliséi itt nem érvényesülnek annyira; egy-egy alkalommal lehetünk csak tanúi a nyomozás, a megfigyelés, a rajtaütés és a fegyverhasználat eseményeinek. Itt a hangsúly a drámai elemeken van, ezt pedig a szereplők maguk is csak felerősítik. Mint a való életben, itt is ritka, hogy egy embernek makulátlan elő- és/vagy magánélete legyen. Rendőreink nem gáncs nélküli lovagok, ugyanúgy esendő emberek, hivatásukból adódó gondokkal. Talán felesleges is részletezni a cselekményt és a történetet magát, ez úgyis csak a film megtekintésével válhat tényleges élménnyé. Ami inkább több szót érdemel az a megvalósítás, amely ismételten tipikus franciafilmes. Tegyük hozzá szerencsére. A Polisse ugyanis végig vékony jégen jár, a remekül eltalált hangulat – amelyben kulcsszerepet kap a zenei aláfestés minimalizálása és a dokumentumfilmes kamerahasználat, – ill. a megfelelő színészi játék az, ami nem engedi, hogy az említett jég megrepedjen. Ez utóbbi elég triviálisnak tűnik, azonban meg kell jegyeznem, hogy ilyen esetekben egyáltalán nem az. A dokumentumfilmszerű alkotásoknál gyakori hiba, hogy túlzott szerepet kapnak az amatőr színészek, még inkább kihangsúlyozandó a realisztikus ábrázolást. A rendező ügyesen válogatta meg a karaktereknek megfelelő szereplőket, jár érte a pluszpont. Alakításuk teljesen életszerű, cseppet sem mesterkélt. Karin Viard (Nadine), Marina Foïs (Iris), Frédéric Pierrot (Baloo) mind-mind régi motorosok már, és vannak fiatal ígéretek is szép számmal, mint például Nicolas Duvauchelle (Mathieu) vagy Jérémie Elkaïm (Gabriel). Joey Starr (Fred) alakítása pedig az egyik legjobb, a macsó ám mégis érzékeny férfi karakterét egyenesen rá öntötték. Telitalálat! Az viszont kevésbé, hogy Maïwenn rendezőnő a szereplők között is felbukkan, mint a belügyminisztérium által megbízott PR fényképész. Maga a karakter sem idevaló, meglehetősen esetlen a vásznon, és az általa beleerőszakolt szerelmi szál sem lendíti előre a filmet. Számomra sokkal többet kifejezett a kórházi jelenetben elcsattant csók. Ízlés dolga. A film végéhez közeledve szinte várjuk a drámai befejezést, amely eljön ugyan valahogy, mégsem úgy ahogy kellene(?). Az utolsó előtti kis mozaikdarab ugyanis, – egy nagyobb banda letartóztatása kapcsán kialakuló lövöldözéssel – talán jobb alkalmat szolgáltatott volna erre, mint a végül megvalósult párhuzamos levezető képsor.
Összegzésként elmondható, hogy egy nagyon jól sikerült, kellő emocionális töltettel rendelkező alkotást sikerült összehozni, remek hangulattal, – néhol túlzottan is – megrázó emberi sorsokkal és legfőképpen naprakész mondanivalóval. Komoly hibát nem lehet felróni a filmnek. Apróbb furcsaságok, és következetlenségek előfordulnak, ezt valaki észreveszi, valaki nem. Az elején említett „történetvezetés” talán kissé nehézkessé teszi a követést, de mint már szó volt róla, itt nem is ez a lényeg. Ez inkább egy "oktatófilm", a kiváló fajtából.
