2009. április 7-én az amerikai lobogó alatt hajózó MV Maersk Alabama konténerszállító hajót – fedélzetén jórészt éppen Afrikába szánt segélyszállítmánnyal – kalóztámadás érte. Miután a támadók feljutottak a fedélzetre, a hajó kapitánya, Richard Phillips magát ajánlotta túszul a 20 fős legénység ellenében. A kalózok ezután a hajón tárolt készpénzzel és a kapitánnyal együtt Szomália partjai felé vették az irányt. Ekkor indult meg a versenyfutás, melybe az amerikai haditengerészet hajói mellett a SEAL különleges erői is bekapcsolódtak. A feladat egyszerű volt: kimenteni a túszt és mindenáron megakadályozni, hogy a támadók elérhessék a szárazföldet. A film november 7-től látható a magyar mozikban.
Richard Phillips esete volt az, amely – kimenetelét és a kellően nagy médiafigyelmet tekintve – ráirányított az Afrika szarvánál zajló eseményekre. A kapitány 2011-ben könyv alakban adta ki történetét (A Captain's Duty: Somali Pirates, Navy SEALs, and Dangerous Days at Sea), melynek megfilmesítési jogait a Sony Pictures rögtön meg is vásárolta. A 2013-as mozi változat rendezésére azt a Paul Greengrass kérték fel, aki forgatókönyvíróként és direktorként is bizonyított a valós alapokon nyugvó, drámai műfajban. Jó példa erre két korábbi munkája; a Véres vasárnap (Bloody Sunday, 2002) és A United 93-as (United 93, 2006). Greengrass szerződtetése igen jó húzásnak bizonyult; kvalitásait jól mutatja, hogy akkor sem jön zavarba, ha akciófilmet kell rendeznie – A Bourne-csapda (The Bourne Supremacy, 2004), A Bourne-ultimátum (The Bourne Ultimatum, 2007), Zöld zóna (Green Zone, 2010). Ebben a filmben mindkét énjét megmutathatta. Ha kell, jó tempójú akciót láthatunk, máskor pedig idegölő és végletekig kihegyezett drámát. A rendezőn kívül persze az operatőri csapatot is megilleti a dicséret, hiszen remekül alkalmazott kameratechnikának köszönhetően még jobban sikerült kiélezni a hajó struktúrájából adódó, szűk terekben felvett jeleneteket feszültségét és a film dokumentarista jellegét. A cselekményről teljesen felesleges értekezni; igaz történeten alapuló alkotás, néhány helyen nyilván kiszínezve. Bill Ray forgatókönyvíró profi munkát végzett; képes lekötni a nézők figyelmét, annak ellenére, hogy már az első képkocka felvillanásakor tudhatjuk, mi lesz a film végkifejlete. A fikció és a valóság határa jól eldolgozott; bár azért érezhető, kinek a narratívájából ismerjük meg a történteket.
Ha már hangsúlyozzuk a valós tartalmat, érdemes a történeti kontextust is megvizsgálnunk. A szomáliai helyzet teljes bemutatására nem adódhatott kapacitás a készítők részéről; marad egy rövid jelenet és pár elejtett utalás. Ezek egyike a kalózok által korábban – 2009 április 6-án – „kölcsön vett” Win Far 161 nevű tajvani halászhajó esete. A látszólag jelentéktelen esemény megoldó kulcsként szolgálhat a film háttértörténetéhez; a hajó ugyanis nemcsak az a bizonyos ugródeszka a nagy fogáshoz, a Maersk Alabama megtámadásához, hanem a gondolkodó néző „táncba hívása” is egyben. Afrika szarvánál ugyanis nem a 18. századból visszamaradt romantikus hősök fosztogatják az arannyal megpakolt hajókat. A szomáliai polgárháború, és az ebből következő állami, illetve kormányzati összeomlás zűrzavaros belső helyzetet eredményezett. Központi irányítás hiányában a helyi milíciák és hadurak nagyszámú kilátástalan sorsú fiatalt voltak képesek radikalizálni, akiknek megélhetését éppen a távol-keleti halászflották által alkalmazott iparszerű módszerek vettél el. Így zárul be az a bizonyos kör, és ha csak érintőlegesen is, de fény derül a kalózkodás valódi hátterére.
A hasonló alkotások sikerét a történetmesélésen túl a színészi játék képes nagyban meghatározni. A főszereplő, főleg ha szerepe ennyire hangsúlyos – mégiscsak az ő neve szerepel a plakátokon – Alfája és Omegája az egész produkciónak. A készítők Tom Hanks választásával nyilván a lehető legkisebb kockázatot akarták vállalni. Hanks pedig ha már ott volt, köszönte szépen, élete egyik nagy alakítását mutatta be – ezért is simán járhatna a kis arany szobrocska. Tom Hanks teljes egészében képes elhitetni a nézővel, hogy az első másodpercétől kezdve az igazi Richard Phillips kapitányt láthatjuk. Azt a Phillips kapitányt, aki életét is kockáztatva volt képes úrrá lenni egy kilátástalannak tűnő eseménysoron és „nagy nyomás alatt állt helyt”- hogy a címhez hasonlóan ismét Hemingwayhez nyúljak vissza. Hanks alakítása tökéletesen képes érzékeltetni ezt a drámát. A film legemberibb és legzseniálisabb része is Hanks alakításához köthető; a túszdráma után a hajó gyengélkedőjén lejátszódó alig pár perc önmagában is elég, hogy valaki jegyet váltson a mozi pénztárnál.
Az epizódszereplők közül nem sok mindenki képes Hanks mellett érvényesülni; Yul Vazquez-től (Amerikai gengszter - American Gangster, 2007) mégis kissé karakteresebb alakításra számítottam, habár játéktere sem volt túl sok. Frank Castellano kapitány szerepe a valóságban ennél jóval jelentősebb lehetett, hiszen mégiscsak az ő hajója sietett a foglyul ejtett Phillips kapitány segítségére. Ez persze csak szubjektív olvasata a történteknek. Max Martini ellenben kisujjból hozza (Az egység - The Unit) a hidegvérű, profi katonát. A SEAL egység parancsnokaként nem is láttam volna mást szívesebben. Rajtuk kívül azonban a fő dicséret ismételten a rendezőé; az, amit a kalózok bőrébe bújtatott amatőr színészekből kihozott, minden túlzás nélkül zseniális. Barkhad Abdirahman, Barkhad Abdi, Faysal Ahmed és Mahat M. Ali egyaránt most debütált a vásznon, játékuk mégis valódi unikummá teszi a filmet. Barkhad Abdi önmagában is nagyon erős, tört angolsága, egész fizikuma és megjelenése abszolút hitelessé teszi őt Abduwali Muse szerepében.
A Phillips kapitány tehát egy több szempontból is erős alkotás, naprakész mondanivalójával, Hanks tökéletes alakításával, és egyéb nem várt kimagasló teljesítményekkel. Műfajának legjobb 2013-as mozija - három, vagy még több Oscar-díjra is esélyes alkotás. Aki pedig történetesen a virginiai Norfolkban jár, feltétlen látogasson el a Haditengerészeti Múzeumba, ahol a filmben szereplő Alabama mentőcsónakot is megtekintheti.
